Cicely Saunders Észak-Londonban született 1918. június 22-én. Szüleinek, Gordon és Chrissie Saundersnek három gyermeke volt, közülük Cicely volt a legidősebb és az egyetlen leány. Édesapja sikeres ingatlanügynök volt, ami kényelmes középosztálybeli életkörülményeket biztosított: a Saunders család Hadley Green-beli otthonát kertek és teniszpályák vették körül, s a háztartáshoz a cselédség, a nevelőnők és a dadák is hozzátartoztak. Cicely gyermekként gyakran boldogtalan volt, 14 éves korában pedig az egyik elit bentlakásos magán-leányiskolába, a Roedeanba íratták a szülei. 1938-ban felvételt nyert az Oxfordi Egyetemre, ahol politikatudományt, filozófiát és közgazdaságtant (PPE) tanult. Diákkorában egy, a Skót-felföldön tett kirándulás során drámai megtérésélményt élt át; ezt követően pedig egy ideig evangéliumi keresztény körökben mozgott.
A Saunders család (Cicely a második jobbról)
1940 novemberében megszakította egyetemi tanulmányait, és önkéntes betegápolóként kezdett dolgozni a londoni St Thomas kórház Nightingale Nővérképző Intézetében. A kórház és személyzete a háború alatt gyakran kényszerült költözni: Hydestile, Park Prewett és Botley’s Park voltak Cicely Saunders életének állomáshelyei ezekben az években. Munkatársai közül sokakkal életre szóló barátságokat kötött, és az együtt töltött összejövetelek során szerette meg az éneklést és a nyilvános szereplést. 1944-ben makacs hátfájdalmai miatt alkalmatlannak nyilvánították a betegápolói szolgálatra; ezt követően folytatta tanulmányait Oxfordban, és még ugyanebben az évben közigazgatási és szociális szakügyintézés tárgyú diplomát szerzett. Ezt követően elvégezte a kórházi szociális munkás képzést, és visszatért a St Thomas kórházba.
Nővérként a St Thomas kórházban
1947-ben a londoni Archway Kórházban dolgozott, ahol részt vett egy otthonától távolra szakadt, haldokló beteg ápolásában. David Tasma a varsói gettó túlélője volt, és a vele való kapcsolat gyökeresen átalakította Cicely Saunders betegápolással kapcsolatos nézeteit. Kettejük között hamar bensőséges kapcsolat alakult ki, és Cicely gondosan naplót vezetett rövid találkozásaikról. A kapcsolat hamar törékeny, de igen mély barátsággá fejlődött. Egy napon David ezt mondta neki: Csak arra vágyom, ami az elmédben és a szívedben van.
Az érzelemnek és az értelemnek ez az összekapcsolódása Cicely Saunders későbbi munkájának egyik vezérmotívuma lett. Cicely Saunders és David Tasma gyakran beszélgettek arról, hogy létre lehetne hozni olyan helyeket, ahol az emberek az otthonra emlékeztető, bensőséges körülmények között tölthetnék a haláluk előtti utolsó időszakot. Halálakor, 1948. február 25-én David Tasma 500 fontot hagyott Cicely Saundersre, és egy bátorító üzenetet: Hadd legyek egy ablak az otthonodban!
David Tasma
Cicely Saunders ekkor eltökélte, hogy bővíteni fogja ismereteit a halálos betegek gondozásáról, és hamar a rákban szenvedő betegek ápolása felé fordult a figyelme – a korban ezt a betegséget sok tévhit és stigma övezte. Először a bayswateri St Luke otthonban dolgozott önkéntesként, amelyben halálos betegeket gondoztak. Ezt követően nagy döntésre szánta el magát: beiratkozott az orvosi egyetemre. A képzést 1952-ben kezdte el, és diplomáját 38 éves korában szerezte meg. 1958-ban publikálta első tanulmányát a haldoklók gondozásáról a St Thomas kórházi lapjában, s nem sokkal ezután tudományos munkatársként helyezkedett el a St Mary Egészségügyi Főiskolán – munkáját a hackney-i St Joseph Hospice-ban végezte Harold Stewart professzor irányítása alatt. A St Joseph Hospice gyakorlata sok szempontból pozitív inspirációt adott Saundersnek arra vonatkozóan, hogy hogyan is lehetne általánosságban megújítani a haldoklók gondozását; illetve arra is lehetősége nyílt itt, hogy saját ápolási ötleteit tesztelhesse, finomíthassa.
A St Joseph volt az a hely, ahol Saunders a korábbi évszázadok elsősorban egyházi keretek között kialakult ápolási hagyományaira támaszkodva elkezdte kifejleszteni a hospice gondozás modern, és az előzményeknél jóval szélesebb körű koncepcióját. Bár protestánsként dolgozott egy katolikus intézményben, ez nem jelentett nehézséget – sőt, a többféle hagyomány ismerete inkább inspirálóan hatott rá. Erős hivatástudata volt, és már a kezdetektől hitt abban, hogy a hospice megújításáról szóló nézetei általános érvényűek, és más intézményekben, más keretek között is alkalmazhatóak lesznek. Ő volt az első olyan modern orvos, aki szakmai pályafutását teljes egészében a haldoklók gondozásának szentelte – később természetesen egyre több követőre talált, és napjainkban a hospice már intézményesen elismert orvosi szakterületnek számít.
A St Joseph Hospice-ban
Az 1960-as évek elején Cicely Saunders-t számos személyes veszteség érte, melyek mély hatást gyakoroltak rá. Ezek közül kiemelkedik Antoni Michniewicz elvesztése: lengyel származású haldokló betegét a St Joseph Hospice-ban gondozta, s ennek során mély kötödés alakult ki köztük. Antoni elvesztése mélyen megrázta őt, amit csak a legközelebbi barátaival osztott meg. Néhány hónappal később egy másik szeretett beteg és barát, G Asszony
is elhunyt, akihez hétéves ismeretség fűzte. Végső veszteség volt számára édesapjának, Gordon Saundersnek a halála 1961 júniusában. Édesapja már jó ideje betegséggel küzdött, azonban a gyászfolyamatot tovább bonyolította, hogy Cicely Saunders úgy érezte, apja végrendeletében méltánytalanul bánt vele. E három súlyos veszteség gyors egymásutánban következett, és ahogy Cicely Saunders később megfogalmazta, a három gyászfolyamat menthetetlenül összegabalyodott
benne.
Antoni Michniewicz
Mindezek ellenére az 1960-as években számos tanulmányt és tudományos könyvfejezetet publikált. Tapasztalatai, amelyet nővérként, egészségügyi szociális dolgozóként, majd orvosként szerzett, széles látókört biztosították számára, ami írásaiban is tükröződött. Emellett már a kezdetektől ügyelt arra, hogy a betegnarratívákon és esettanulmányokon keresztül a haldoklók által átélt szenvedés intenzitását is közvetítse a klinikai hátterű és érdeklődésű olvasóközönség számára. Hatrészes cikksorozata, mely első ízben a Nursing Times-ban jelent meg 1959-ben, hatalmas olvasói érdeklődést és a szerkesztő elismerését váltotta ki. 1963-ban, 1965-ben és 1966-ban előadókörutat tartott az Egyesült Államokban, egyre nagyobb ismertséget és elismertséget szerezve ezzel. A megérdemelt szakmai elismerés láthatóan jól esett neki. A thanatológiai érdeklődésű aktivisták szűk körének középpontjába kerülve egyfajta angol (ön)iróniával szemlélte amerikai csodálóinak lelkes figyelmét.
Ezekben az években fektette le a modern kórházi hospice gondozás alapelveit. Kidolgozta a gyógyíthatatlan betegek fájdalomcsillapításának rendszerszintű megközelítését; nagy figyelmet szentelt a betegek szociális, érzelmi és spirituális szükségleteinek támogatására; és rendszeres oktatói tevékenységbe kezdett. Az általa kidolgozott totális fájdalom
(total pain) fogalom forradalmasította a betegek szenvedéseinek komplex felfogását és kezelését. A hagyományos orvoslás lemondó attitűdje (már nem tudunk többet tenni érte
) helyett egy pozitív, fantáziadús alternatívát kínált, ami a fájdalom csillapítását és a méltóság megőrzését célozta, valamint a hátralévő életszakasz minőségének a javítását – akármilyen rövid is legyen az.
És ami talán a legfontosabb volt: ezekben az években hozta létre a saját koncepciójának megfelelő új, modern hospice intézményt, mely a St Christopher (Szent Kristóf) nevet kapta, mintegy azt jelképezve, hogy a cél a betegek utolsó útjának kísérése. [Megjegyzés: A katolikus hagyományban Szent Kristóf az utazók védőszentje.] A tervezésbe számos követőjét és munkatársát bevonta, és szorgalmasan dolgozott azon, hogy elnyerje a nagy kereskedőcégek, ipari konszernek, családi alapítványok és különböző tekintélyes személyiségek erkölcsi és pénzügyi támogatását. Számos nehéz akadályt kellett leküzdenie – sok orvos először vonakodott az újításoktól. Az angol egészségbiztosítási rendszerben (National Health Service) a haldoklók gondozása háttérbe szorult. Kevés empirikus kutatás készült a kérdésben, és nem létezett hospice gondozói szakképzés. A társadalom szintén jellemzően közömbös volt. Mégis, nyolc év szívós munka, adománygyűjtés, tervezés és előkészítés után a St Christopher Hospice 1967 nyarán megnyitotta a kapuit London kertvárosias Sydenham negyedében. Ahogyan Cicely Saunders később gyakran megjegyezte: tizenkilenc évig tartott, mire sikerült megépítenem a házat aköré a bizonyos ablak köré
. Hatalmas küzdelem volt megteremteni a pénzügyi forrásokat egy teljesen független, saját újépítésű épülettel és gondosan kiválogatott személyzettel rendelkező jótékony intézmény számára. Az általános gazdasági környezet kedvezőtlensége ellenére a nyitás napjára minden adósságot sikerült rendezni.
A St Christopher Hospice-ban
Az elkövetkező 18 évben Cicely Saunders az általa alapított hospice orvosigazgatójaként tevékenykedett. A szolgáltatások körét hamarosan kibővítette a betegek otthonában történő ápolással, támogatta a fájdalomcsillapításra vonatkozó klinikai kutatásokat, szorgalmazta a hospice-ok munkájának szisztematikus kiértékelését, és egy oktatási központot alapított a hospice-gondozók képzésére. A nemzetközi előadókörutak is folytatódtak, akárcsak a tudományos publikálás és az oktatás. A média állandó figyelme a St Christopher Hospice-t világszerte ismertté tette. Cicely Saunders számos díjat és elismerést kapott a világ különböző országaiban, így a canterbury-i érsek által adományozott díszdoktorátust 1977-ben, a Londoni Gyógyszerészek Céhének Aranyérmét 1979-ben és a Templeton-díjat 1981-ben – amelyet a vallási területen végzett kiemelkedő tevékenységért ítélnek oda. 1989-ben pedig elnyerte az angol királynő által adományozott Order of Merit kitüntetést. Mindeközben a St Christopher Hospice évről évre érdeklődő látogatók ezreit vonzotta, és inspirációul szolgált sokaknak, aki tanulási, továbbképzési vagy éppen kutatási céllal keresték fel.
Cicely Saunders 1985-ben visszavonult a főállású hospice munkától, tovább folytatta azonban kutatói, írói és oktatói tevékenységét, és támogatta a hospice és a palliatív gondozás fejlődését. Szakmai és személyes életét továbbra is a közvélemény érdeklődése kísérte. Életrajzi könyv született róla, és számos dokumentumfilmben és sajtóinterjúban szerepelt. Meghatározó szerepe és jelenléte a hospice mozgalom nagyjainak sorába emelte. 1980-ban többéves diszkrét együttélés után összeházasodott Marian Bohusz-Sysko lengyel származású művésszel, akit még 1963-ban ismert meg. Beleszoktak a házas életbe, és továbbra is fogadták a barátok, ismerősök látogatásait. Marian megbetegedését követően Cicely felhagyott az előadókörutakkal, és néhány évig ismét a családi gondozó szerepét vette fel. Marian 1995-ös halálát követően újra a külvilág felé fordult, a nemzetközi konferenciák és találkozók keresett előadója volt, s munkája továbbra is világszerte inspirációként hatott a palliatív gondozás fejlesztői, gyakorlói számára.
Házasság
Nyolcvanadik születésnapját 1998-ban egy tiszteletére rendezett konferenciával ünnepelte a Királyi Orvosi Kamara Londonban. 2000-ben lemondott a St Christopher Hospice elnöki posztjáról, és a londoni King’s College keretein belül alapított Cicely Saunders Alapítvány alapító elnöke lett. Azonban továbbra is minden napját a St Christopher Hospice kápolnájában mondott reggeli zsolozsmával kezdte, a délelőttjét a személyzettel és a látogatókkal való beszélgetéseknek szentelte, és ebédjét is a St Christopher ebédlőjében költötte el. Ezekben az években lelki élete elmélyült, és olvasmányok széles köréből merített inspirációt: a középkori misztikus Norwichi Julianna írásaitól kezdve egészen a kortárs Anne Ridler szemlélődő költészetéig. Fontosak voltak számára a legközelebbi, legrégebbi barátaival folytatott beszélgetések is.
2002-ben mellrákot diagnosztizáltak nála. Különös módon szinte megkönnyebbülten fogadta a hírt. Ugyanakkor saját elmúlásával kapcsolatban ambivalens érzései voltak: míg néha úgy tűnt, hogy szinte várja a halált, máskor éppen hogy igyekezett ellökni magától, abban bízva, hogy megadatik még neki néhány év, hogy elrendezhesse a dolgait
. A palliatív gondozás világa iránti érdeklődése töretlenül megmaradt: igyekezett tájékozott maradni a legfrissebb fejleményekről, betegsége és helyhez kötöttsége ellenére is. Állapota romlását követően, 2005 elején örömmel költözött be a St Christopher Hospice egyik szobájába. Itt érte a halál: abban a hospice-ban, amelyet több mint 40 évvel azelőtt ő álmodott meg.
Cicely Mary Strode Saunders: 1918. június 22. – 2005. július 14.
Forrás: Celebrating the life of Cicely Saunders on International Women’s Day – by David Clark 