ÖNKÉNTES KÉPZÉS

Magyar Hospice-Palliatív Egyesület

a hazai hospice szolgálatok közössége


„A Hospice Önkéntes Képzés 2015 januárjában a lehető legjobb évkezdést jelentette számomra. Hogy nemcsak számomra, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a résztvevőkkel azóta is tartjuk a kapcsolatot, facebook-csoportunk aktívan működik, hiszen olyan ízelítőt kaptunk a hospice-szemléletmódból, mely mindannyiunkat inspirált, hogy szembenézzünk olyan súlyos társadalmi – emberi – morális kérdésekkel, melyek elől korunk a legszívesebben elbujdokolna inkább, ám éppen ezért kellenek azok a lelkes vállalkozók, akik segítenek a bátor megoldáskeresésben és segítségnyújtásban.

Ezt elmondani – könnyű. Szépen cseng és tiszteletet ébreszt, ha a hospice-ról esik szó, ám az emberek inkább tisztes távolban maradnának a témától. A második képzési napunkon a törökbálinti Thábita házban jártunk, ahol a terminális állapotú gyerekek ellátásáról szerezhettünk benyomást. Őszintén: borzasztó izgatott voltam, mert már régóta szerettem volna bepillantani ebbe a világba, ám amikor ismerőseimnek elújságoltam, hova megyünk, szinte tapintható volt a viszolygás, a riadalom és az elutasítás. Gyerekek és halál? Ez olyan… természetellenes. Riasztó. Távozz tőlem, ártó lélek! … Ha ott jártak volna velem, most ők is tudnák, amit én. Egész életemet meghatározó élményben volt részem, mikor pár pillanatra benézhettünk egy kisbaba szobájába. Mert az a gyerek – ott és abban a pillanatban: rám mosolygott. Mint bármelyik másik kisbaba. De annak a mosolynak súlya volt, üzenete: hogy igenis érdemes. Mert ha az ember az utolsó pillanatáig akár csak egy mosollyal is, de fényt tud sugározni puszta emberségességével, csupán a létezésével az egészséges társai felé, akkor nem sokkal inkább feladatunk, nekünk, akik még nem tudjuk, mikor jön el a történetünk vége, hogy mi is fénybe vonjuk a búcsúzókat, ahogyan és amilyen eszközökkel csak tehetjük?! A halál, a végső stádium – nem kellene, hogy mumussá váljon. Erre az a mosolygó kis csemete tanított meg – a megélés szintjén, és ezt szeretném megtanítani, továbbadni, fülekbe súgni vagy közhírré tenni. Mert ez az élmény egyszerre felszabadít és felelősséggel is ruház fel is egyben.

A Képzés egyik legmeghatározóbb része az a munkafolyamat volt, mely során összecsiszolódtunk, elmélyedtünk a témánkban, nemcsak ismereteket szereztünk, de egymást és önmagunkat is tisztábban láttuk az együtt töltött napok során. A kommunikációs gyakorlatok a zárónapon sokat adtak: a csoport alig akart elválni egymástól utána,; ballagtunk együtt a metróig, és olyan érzelmes búcsút vettünk egymástól, mint akik csatába indulnak. És valahogy úgy. Csak a fegyvereink ezúttal nem halálosztóak, hanem egyfajta gondoskodó, megbékélt, másfajta elmúlást remélők. És ez jó.

A Képzés oktatóinak a hitelessége, elkötelezettsége magával ragadó volt, egészen egyszerűen friss levegőt jelentettek számomra: jó volt ebben a légkörben lenni, jó volt megtapasztalni, hogy amit mindnyájan fontosnak tartunk, az igenis működik, működhet, ha együttműködünk. Mert együtt: működünk.”

Vukovári Panna