HOSPICE HÍREK

Magyar Hospice-Palliatív Egyesület

a hazai hospice szolgálatok közössége

Az Életnek nem adhatunk napokat, de a napokba vihetünk Életet...

Török Ádám

Idén végeztem el a II. évet a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karán. Ezen a nyáron lehetőségem volt eltölteni egy hetet egy London melletti Isabel Hospice-ban. Korábban nem volt szerencsém ilyen intézményhez, de mindig is kíváncsi voltam mit lehet tenni orvosként egy haldokló ember mellett.

Volt egy kép a fejemben, hogyan nézhet ki egy ilyen létesítmény: gyakorlatilag olyan lehet, mint egy elfekvő, csak abban különbözik, hogy a betegeket naponta kétszer kitolják az udvarra levegőzni, hogyha ők is ezt szeretnék. Ez a kép akkor foszlott szerte, amikor kinyílt előttem az Isabel Hospice fotocellás ajtaja azon a bizonyos hétfő reggelen. A kép, ami fogadott, inkább hasonlított egy vidék kis szállodához, mint kórházhoz: ízléses tapéta, hajópadló mindenhol és a kedves tekintetekből áradó szeretet.

Ahhoz, hogy mindent leírjak, ami ezen a héten történt velem, nem lenne elég egy regény sem, de egy-egy kiragadott szituáción keresztül megpróbálom érzékeltetni a lényeget, az ott uralkodó atmoszférát.

Az első nap nagy részét Paul-lal, a lymphoedemás szakemberrel töltöttem. Hihetetlen volt látni, hogy mekkora empátiával és türelemmel fordul azokhoz az ápoltakhoz, akiket otthonukban látogattunk meg. Az egyik tüdőrákos beteg, kit lánya ápolt, félt a hospice-tól. Nem akart befeküdni az IN-Patient Unit-ba (IPU, a hospice fekvőbeteg-ellátást végző részlege). Azt mondta, ő még nem kész arra, hogy oda befeküdjön. Erre Paul valami hasonlót válaszolt: a hospice csak egy kedves hely, ahol jó lenni.

A hospice az angolok fejében (is) úgy él, mint egy hely, ahova meghalni mennek. Ezt meg kell cáfoljam. Természetesen láttam ténylegesen terminális ellátásban részesülő haldoklókat, de az intézmény alapvetően súlyos betegeknek segít, hogy megtarthassák önellátó-képességüket és méltóbb körülmények közt tudjanak élni és meghalni is. Ha valaki bekerül egy hospice-ba, az nem jelenti azt, hogy azt már csak élettelenül fogja elhagyni.

A következő napot az IPU-ban dolgozó orvosokkal töltöttem. Itt láttam életemben először, hogy egy orvos nem vizsgálati célból érinti meg a beteget, hanem megsimogatja a kezét. A pillanatot még elgondolkodtatóbbá teszi, hogy a paciens nem volt eszméleténél...
Délután Sarahval, az Occupational Therapist-tel (foglalkozásterapeuta) beszélgettem. Az ő feladata, hogy megnézze, milyen segédeszközökkel képes önellátó maradni a páciens az otthonában. Rengeteget segít a hozzátartozóknak, hogy van egy ilyen szakember, aki pontosan tudja, hogyan teheti könnyebbé - akárcsak apró dolgokkal is - a beteg mindennapjait.

A szerdai nap reggelén egy tárgyalóban találtam magam. U-alakba rendezett asztalok, projektorral kivetített anamnézisek és diagnózisok, az asztalok körül pedig szakápolók és orvosok, akik napi kapcsolatban vannak a betegekkel.
A délutánt Wendyvel, az egyik ápolóval töltöttem. Arra a napra csak két beteg volt beosztva. Miután a másodikkal is végeztünk és épp a vonatállomásra vitt, egyszer csak azt mondja: Nem baj, ha még egy helyre beugrunk? Épp elmegyünk az egyik páciensem mellett, akit nagyon szeretek, és már pár napja nem láttam… most már tényleg haldoklik.
Lekanyarodtunk a főútról egy kovácsoltvas kapu elé. A kaputelefonból a hang kicsit értetlenkedve szól vissza, hiszen nem vártak minket. A kapu kinyílt és a gyönyörű kert végében megálltunk a villa előtt. A bejárat melletti kis szobácskában idegenül mutatott az a hatalmas kórházi ágy, amelyben a frissen mosott ágyneműk között egy aprócska néni feküdt. Ápolt, ezüstben játszó rendezett haja alatt megláttam arcát, amiről leírhatatlan nyugalom és boldogság sugárzott át.

A csütörtöki napot a Day Hospice-ban (nappali hospice) töltöttem. Reggel a betegek érkezése előtt értem oda az eligazításra. A nagy asztal körül két ápoló és körülbelül egy tucat középkorú vagy kicsit idősebb nyugdíjas hölgy ült. Ők az önkéntesek. Én azt hittem, hogy az önkéntesek laikus civilek, amiből annyi igaz is, hogy civilek. Komoly képzést kapnak arról, hogy hogyan kell ezekkel az emberekkel bánni, hogy min mennek ők most keresztül. Az önkéntesek közül többen a hospice volt dolgozói, akik nyugdíjas éveik alatt is tevékenyek maradnak.
A Day Hospice feladata, hogy a betegségük miatt korábbi környezetükből kiszakított embereknek olyan közösségi élményt adjon, ahol nem kell magukat feszélyezve érezniük, hiszen itt mindenki hasonló problémákkal küszködik. Az önkéntesek együtt játszanak, beszélgetnek a betegekkel, ezen a napon engem is bevontak. Kora délutánra annyira feloldódtam, hogy odaültem a közösségi teremben lévő zongorához, aminek közös éneklés és rengeteg csillogó szempár lett az eredménye.

A pénteki nap a búcsúzás jegyében telt, de még ez a nap is tartogatott számomra egy megindító találkozást. Véletlenül botlottunk egymásba, de rögtön megtaláltuk a közös hangot. Már előző nap az emlékeimbe vésődött az a kis kékre mázolt szoba, melynek faláról és plafonjáról gyurmadarabkák lógnak mutatván, hogy ebben a pici helyiségben milyen hatalmas energiák szabadulnak fel. A középkorú hölgy Art Therapist (művészetterapeuta) volt, aki a művészet segítségével segít mind a betegeknek, mind hozzátartozóiknak földolgozni és időnként letenni a tehernek egy részét, amellyel egy ilyen nehéz időszakban meg kell birkózniuk.

Ezek csak kiragadott példák voltak a rengeteg emlékezetes pillanat közül. Úgy érzem rengeteget kaptam és tanultam ebben az egy hétben és ezáltal egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz az orvoshoz, aki majd egyszer lenni szeretnék.

Török Ádám
orvostanhallgató
Semmelweis Egyetem, Budapest